Biothriller, science fiction, post-cyberpunk, mindezt keverjük össze egy petricsészében, az eredményt kicsit érleljük a sterilizáló tetején (jó távol a Stephen King és Robin Cook könyvektől), végül fecskendezzük be az agyunkba. Az eredmény: Greg Beartől A vér zenéje. Titokzatos limfociták, biológiai információelmélet, új tudati sík, lebilincselő történet és sok-sok testnedv a Tovább gomb után.
Greg Bear könyve eredetileg novellaként látta meg a napvilágot, amely gyorsan meg is kapta a Nebula- illetve a Hugo-díjat is. A szerző a sikeren felbuzdulva regénnyé formálta át a könyvet. Az első részben megismerkedünk az öntörvényű mikrobiológussal, Vergil Ulammel, aki saját kísérleteket végez munkahelyén, a Genetronnál (ahol az igen forró témának számító biocsipekkel foglalkoznak) a főnökei háta mögött. Ulam felfedezi, hogy a biochipek helyett alkalmazhatunk olyan limfocitákat, amelyek rekombináns DNS-ekkel keverve egy igazi bioszámítógépet eredeményeznek. Ebből az elgondolásból születnek meg a noociták.
Vergil főnökei rájönnek alkalmazottuk szabályszegésére és megszabadulnak tőle. Végső kétségbeesésében úgy dönt, csak úgy tudja megmenti a noocitákat, ha befecskendezi őket a véráramába. És itt kezdődnek a gondok…
A történet nem fejezetekre van osztva, hanem a mitózis főbb folyamatainak neveivel struktúrálja a könyvet, amellyel már az elején kellően megadja az alaphangot. A jól megírt könyv első felében Vergil Ulam a főszereplő, míg a másodikban több mellékszereplő szemszögéből élhetjük át az eseményeket. Természetesen a végén kiderül, hogy mi a noociták motivációja, filozófiája, mi történt a sok-sok fertőzött emberrel, és, hogy milyen változást hoznak a noociták a mindennapokba.
Nehogy azt higyjük, hogy a történet a befecskendezés után átmegy valami Légy-féle B-trashbe. Bear víziójában nyomon követhetjük az Észak-amerikai kontinens elnéptelenedését, egy új, mindennél intelligensebb faj megjelenését, a világ átalakulását és a létezés, gondolkodás, az én- ill. közösségtudat egy új síkon való megtapasztalását.
Greg Bear szakított a megszokott klisékkel, amikor a könyvét írta, olvastam/láttam már több tucat biothrillert (something personal: ez az egyik kedvenc zsánerem), de soha semmit nem tudtam előre megjósolni, olyan csavarokat, érdekesebbnél érdekesebb ötletekkel bombázott a szerző. Egyedüli probléma talán a nem túl mély karakterábrázolással kapcsolatban merült fel: lényegében alig emlékszek bárkire is, nem erőltette meg magát a szerző, hogy túlzottan egyedi, érző karaktereket dolgozzon ki, mutasson be. De végülis lényegtelen: a show-t teljes mértékben ellopják a noociták. Egy ilyen könyvtől úgyis a vér zenéjét várjuk, és nem az emberekét…
Na, látom, Zamorano újra akcióban!
…és ez már úgy kellett is
Ja, és ez nagyon jó regény. Kedvenc!