A science fiction irodalom H.G Wells-hez fogható klasszikusát, Olaf Stapledont tapasztalataim szerint hazánkban kevesen ismerik (és a gugli sem hoz rá túl sok találatot a magyar oldalakon való keresésnél) , annak ellenére, hogy két könyve is megjelent, az egyik a Kossuth Fantasztikus Könyvek sorozatban (Szíriusz), a másik pedig GBK-kötetként (Az utolsó és első emberek). Az alábbi sorokkal szeretnék egy kis kedvet csinálni a sci-fi egyik nagy mesterének magyarul is olvasható műveihez.
1930-ban jelent meg Stapledon első regénye, egyben első tudományos fantasztikus műve, az emberiség múltját, jelenét és jövőjét öt milliárd éven keresztül bemutató gigantikus műve, Az utolsó és első emberek. A könyv bemutatja az Első Emberektől (jelenünk) kezdve a faj fejlődését egészen a legutolsó fázisig, a Tizennyolcadik Emberekig. A történetet tulajdonképpen az Utolsó Ember időutazó tudata diktálja le az írónak, aki a múzsa csókjának vélve a tudatmódosítást, szépen papírra veti a megismerteket.
A könyv ízig-vérig makró sci-fi, körülbelül két milliárd év történéseit sűríti egybe, néhol fejezetenként húsz évet, vagy akár több milliót is bemutatva, kezdve az ősemberektől, egészen a nyolc emberből újászülető emberiségig, a Vénusz-lakó repülő törpe-emberekig, a végső, Neptunuszon haldokló Utolsó Emberekig, akiket végül egy szupernóva pusztít majd el. Stapledon ötletei bámulatosak, itt jelenik meg először a transzhumanizmus kérdése, a génsebészet, fajnemesítés, a telepatikusan összekapcsolt szuperszámítógépek, illetve az emberiség fejlődésének és Naphoz láncoltságának gondolata. Sikeresen szakad el az idegen lények antropomorf ábrázolásától, az emberiség túlélésének szempontjából kiírtandó Mars- és Vénusz-lakók közel sem hasonlítanak a földlakókhoz. 1930-ban remekül jósolja meg a további pusztító háborúkat, a Legerősebb Fegyver létrejöttét, sőt, még az USA és a globalizáció erejét és jelenségét is megjósolja (amerikanizált bolygó), mindezt jó pár évtizeddel az egész jelenség előtt.
1944-ben jelent meg Szíriusz című sci-fije, amelyben a címszereplő, hormonálisan módosított, emberi intelligenciával rendelkező kutya viszontagságait írja le a vidéki Wales-i élet és Cambridge-i egyetemi kutatások alatt. A Szíriuszt “létrehozó” Thomas Trelone professzor érdekes kísérletre szánja el magát: Szíriuszt a lányával, Plaxy-vel együtt neveli fel, ugyanis kíváncsi, hogy a feljavított kutya képes-e az emberek által elsajátítható ismeret-anyag befogadására. A tanulás és együttélés során Plaxy és Szíriusz között egy furcsa kötelék alakul ki, amelyben a tagok átalakulnak a Szíriusz-Plaxy lény ember és kutya oldalává.
A szerző gondolatait az emberiségről, az emberi gyarlóságról Szíriuszon keresztül ismerhetjük meg, ahogy a kutya fejlődése során rácsodálkozik az emberek világára. A Trelone családnak hála, Szíriuszból nem lesz egy egyszerű cirkuszi mutatvány, hanem fokozatosan fejlődhet, érző, “emberi” lény válik belőle, aki kutyatestben, emberi lélekkel szenved. Fájdalmára a gyógyír Plaxy jelenléte, a becézgetései, a simogatások, amely egy olyan függő viszonyba torkollik, hogy a lány eltávozásával Szíriusz megvadul, az erdőbe menekül és végül falubeli rendőrök sebesítik meg, hogy Plaxy karjaiban kimúljon. A Szíriusz egy csodálatos, elvarázsoló és gondolkodtató mű, amelyben Stapledon nem az emberiség történetét, hanem az egész emberiség jellemzőit, érzelmeit, gondját, bánatát, örömét mutatja be egy érdekes, egyedi történeten keresztül, amelyet egész egyszerűen (Az utolsó és első emberekkel karöltve), bűn kihagyni.
A Szíriuszhoz még nem volt szerencsém, Az utolsó és az első emberek viszont (az arányérzék helyenkénti elvesztése ellenére) nagyon tetszett. Hiába makró.
chelloveck:
Nekem is bejött Az utolsó és első emberek, a makró-jelleg és a túl nagy ugrások ellenére. Az egészet úgy fogtam fel, mint egy remek filozófiai kísérletet, annak pedig tökéletes.
A Szíriusz meg neked különösen kötelező olvasmány, eddigi írásaid alapján szvs imádni fogod.