Szabó Sanyinál merült fel az űrháborús nagyeposzok kérdése, chelloveck kolléga után pedig én is leteszem a voksom a kisebb léptékű sci-fi művek mellett. Sosem érdekeltek a hatalmas Galaktikus Birodalmakról szóló művek, x-ológiák, gigantikus űreposzok, nem is tudtam élvezni Asimov ilyen jellegű műveit, Banks regényeit, Star Wars-ot meg más nagyzási mániától szenvedő történetet. Nem érdekel, hogy esik szét egy birodalom, az jobban érdekel, hogy egy kiválasztott kis közösség hogyan éli ezt meg. Az jóval izgalmasabb tud lenni, akár száz űrcsatánál is.
Filmeknél is attól őrülök meg, hogy fél óráig verekednek, bőven megelégednék húsz másodperccel, aztán mondják meg, hogy 1,2 vagy x, és menjen tovább a történet. Az az érdekes, nem a verekedés. Ugyanígy vagyok a sci-finél is, nem a csaták érdekelnek, hanem az emberek közti konfliktusok.
Remek példa erre Alfred Bester univerzális mesterműve, a Tigris! Tigris!. A történetben Gully Foyle bosszúját izgulhatjuk végig, anélkül, hogy egy percre is részletesen kifejtené a szerző a belső és külső bolygók közti háborút hatalmas űrhajók, hős parancsnokok és fedélzet-takarítók felvonultatásával. És attól, hogy a végén Gully Foyle-ból az lesz, aki, attól még a regény nem vált át macro sci-fibe, hiszen végig egy ember tettein, szemén keresztül ismerjük meg a világot. Nem érdekel minket, hogy milyen hadműveletek folynak a bolygók közt, amikor a Külső Bolygók rakétákkal támadják a Földet, az is csak egy apró epizód, esély arra, hogy a főhősünk elszökhessen, a történet pedig folytatódik tovább ugyanabban a gyilkos tempóban, mint eddig. Több, mint kétszáz oldal? Nem. Elmondta azt, amit akart? Igen. Kellene hozzáírni akár csak egy mondatot is? Naná, hogy nem.
Vagy vegyük például a Solarist, amely megközelítőleg négy ember plusz egy bolygó története. Épkézláb történet, mindenféle sallang nélkül. Zseniális? Az. Több, mint kétszáz oldal? Nem. Elmondta azt, amit akart? Kellene hozzáírni akár csak egy mondatot is? Naná, hogy nem. Erről beszélek. Említhetném még Greg Egantől a Karantént, William Gibson regényeit, és még vagy egy tucat más kedvenc sci-fi regényemet (a kedvenceim mind a mikro sci-fik sorából kerültek ki).
Sokszor úgy érzem, hogy a nagy ciklusok, kidolgozott világok csak arra kellenek, hogy elfeledtessék a történet, az eredeti ötletek hiányát (nem véletlen, hogy először minden írópalánta húszkötetes izékben gondolkodik). Nem az a lényeg, hogy milyen részletesen kidolgozott a világ, milyen űrcsatákról olvashatok, milyen akciójelenetek vannak, milyen részletes a bolygó kidolgozása, milyen politikai viszonyok vannak, ezek olyan szinten hagynak hidegen, hogy ha például egy csata öt oldalnál többet foglal el, legszívesebben átlapoznám. Ötletes, eredeti történeteket akarok olvasni, lehetőleg minden felesleges nagyzolás, részletezés, ömlengés nélkül. És nem végtelen sorozat formájában, hanem jól megírt, a szükségesnél nem hosszabb terjedelemben.
Én szeretem az űreposzokat is, azoknak is megvan a helye a SF világában, de a rövid, velős novellákat/regényeket, illetve az egyesek szerint minimalistának titulált sci-fit is, mint amilyen a Masters Of Science Fiction volt. Kár, hogy 4 epizód után elkaszálták, a nem megfelelő nézettség miatt. Hiába, egy rétegműfajon belüli rétegműfaj lett a grandiózus űrcsaták és lélegzetelállító látványvilág és pörgő akció nélküli történetmesélés…
Pl. a Karantén szerintem simán makro Sf, hiszen az alapprobléma is makroszintű, az egész földre kiható, még akkor is, ha nem csatáznak, nincsenek gonosz idegenek, úgyhogy a kérdés szerintem nem olyan egyszerű, mint elsőre annak tűnne.
Mondjuk, itt a gond, hogy az SF-től miért kéne akciójeleneteket, meg csatákat várni? Én inkább azt várom, hogy ne legyen benne.
Amit pl. az űrcsatákról, filmekben zajló verekedésekről, ciklusokról írtál, azzal mélységesen egyetértek. Én pl. szándékosan kerülök már bármiféle akciójelenetet bármilyen írásomban. Nincs értelme. Bár,e gy ekulturás kritikában pl. megkaptam, hogy a szerzőjének ugyan tetszett a Poszthumán, még annak ellenére is, hogy az átlala várt nagy akciójelenetek elmaradtak
Hackett: nem lehet, hogy a korábbi műveid miatt várta el a kritikus a nagy akciójeleneteket?
A Masters of Science-Fictiont meg nemsokára bemutatja az AXN, két epizóddal többet is, mint az amcsik… sovány vigasz. Én rohadtul rá bírnék kattanni egy Outer Limits jellegű sorozatra. Imádom a Babylon 5 stílusú naaaagy, átfogó sztori, etc. sorozatokat, de kimondottan hiányom van Outer Limitsből…
hackett:
a Karanténban sem arról van szó, hogy a Föld hogyan próbál meg kiutat találni az egészből, valami hatalmas, globális akció keretein belül, hanem egy sokkal kisebb dologra vetül le az elszigetelés.
Merras: lehet, bár nem volt utalás rá, hogy olvasta volna a régieket. Remélem, nem
zamorano:
ha erről az oldalról nézzük, tökéletesen igazad van.
A kérdés az, hogy mitől makro egy SF? A probléma makro jellegéből fakadóan vagy attól, hogy az adott problémát globális “mozgósítással” oldják meg, vagy pedig inkább kis emberek szemszögéből vannak ábrázolva az események? Szerintem a kettő között különbség van, illetve a két megközelítés teljesen mást jelent.
Pl. szerintem a probléma jellege miatt makro probléma a Karantén, a Majmok bolygója, a Triffidek napja, Tigris, Tigris (azért ezeket írom, mert ezekre mondta Chelloveck vagy Te, hogy mikro). Mikro problémának nevezném pl. a Prónt és a Solarist.
Ha viszont a történet megközelítési módja alapján vizsgáljuk a műveket, vagyis a szereplők nem elsősorban befolyásolják az akár globális eseményeket, hanem olyan kisemberek, akik nem szétlövik a világot, hanem próbálnak boldogulni az adott helyzetben, akkor mikro SF a Karantén, a Majombolygó, a Tigris, Tigris és a Triffidek napja is.
Te melyik értelmezésre gondolsz, ha nem egy harmadikra
Hackett:
Jó, hogy ez előkerült, jól rávilágítottál a kétféle lehetséges értelmezésre. Én azt tartom mikrónak, amikor a szereplők csak apró, kicsi porszemek, és nem befolyásolják a nagyobb léptékű eseményeket. A háttér lehet valamilyen globális probléma, azzal semmi gond nincs, csak jobban szeretem, ha a probléma levetítése adja a történetet.
Az méretrül s annak kétféle értelmezésirül:
Elmegy a parasztgyerek az apjával a vásárba kalapot venni. Hazafelé fanyalog a fiú:
- Édesapám, nagy ez a kalap.
- Nagy az anyád picsája!
Otthon az anyja is megjegyzi: - Te fiam, nem nagy ez a kalap neked?
- Nem, édesanyám, a fejem túl kicsi.
- Kicsi az apád fasza!