Imádom a Trainspottingot, csíptem a 28 nappal későbbet, Az élet sóján is jól szórakoztam, így, amikor meghallottam, hogy Danny Boyle sci-fit rendez, egy kisebbfajta örömmámor uralkodott el rajtam. Jó sztori, szép képek, brit akcentus, ez kell a dolgozónak! Az elkészült alkotás, a Napfény (Sunshine) viszont közel sem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, az életadó csillagunkat reset-elő legénység története a sci-fit szerető közönségnek olyan, mint szolihoz szokott napozónak a filmbeli kihűlt Nap: gyenge.
A történetre nem vesztegetnék sok karaktert, a Nap elfáradt, kihunyófélben van. Tudósaink elkészítették a Napot újra beindító csillag-bombát, amelyet az Icarus I hivatott elvinni a célig és begyújtani. Ám az Icarus I kudarcot vallott, nem sikerült elérniük a Napot. Utolsó utáni lehetőségként útnak indul az Icarus II fedélzetén a nyolcfős legénységgel. A legénység a Merkúrnál befogja az előző űrhajó segélykérő jeleit, pályát módosítanak, majd egy emberi mulasztás miatt szépen haza is vágják az Icarus II-t. Nem maradt túl sok lehetőségük: össze kell kapcsolódniuk az Icarus I-gyel, hogy megszerezzék az oxigénkészletet. Természetesen a dolog nem olyan egyszerű, a végére sikerül veszélyeztetni a küldetést, de nem árulok el nagy titkot azzal, hogy sikerülni fog.
A film első fél órája hozza azt az érzést, hangulatot, amit egy jó sci-fi filmtől elvárunk, jó párbeszédek, remek ötletek, és nagyon-nagyon szép képek sorozata kápráztatja el a nézőt (az űrhajó szobái, a csillag-bomba, a megfigyelő szoba, na és persze maga a Nap). Kár, hogy mindezt a film többi részéről nem lehet elmondani, a pajzsok megrongálódása után az egész cselekmény nélkülözi a logikát, az ember képtelen megérteni a szereplők indítékait, végül rendező az utolsó fél órában egy csavarral az érdekesen induló sci-fiből egy tucat-horrort készítsen, a megszokott, unalmas panelek felhasználásával.
A Robert Capa (a Friedmann Bandi nagyobb poén lett volna 
) fizikust alakító Cillian Murphyt, és a mérnök Mace-t alakító Chris Evans-t érdemes kiemelni a színészek közül, remek teljesítményt nyújtottak, főleg a határozott, gyors észjárású mérnököt alakító Evans. Persze ez nem jelenti azt, hogy a többiek gyengék lettek volna, a színészekre abszolút semmi panaszunk nem lehet, sokkal inkább a rendezőre és a forgatókönyvíróra. A hirtelen váltás, a logikátlanná váló történet teljes mértékben hazavágta a filmet. Talán a legbosszantóbb az egészben az, hogy egy ilyen érdekes, eredeti ötletet sikerült érdektelenné és lapossá tenni, ha egy szarul kezdődő filmet rosszul fejeznek be, az nem túlzottan foglalkoztatja a közönséget. Boyle-nak megvolt a lehetősége, hogy olyat mutasson nekünk, amit már nagyon régen láttunk: egy igazán jó, eredeti sci-fi filmet. A Nappal ellentétben, nem sikerült újra begyújtani a sci-fi filmet… (Na jó, a vége azért nagyon király lett.)
Nagyon sajnálom, hogy ilyen gyenge lett a végeredmény, igazság szerint régen csalódtam ekkorát, mint ennél a filmnél. Jó alaptörténet, jó színészek, gyönyörű képek, mérsékelt brit akcentus, és mégis. Egy Transformers-től az égvilágon nem várok el semmit, Danny Boyle-tól és egy ilyen történettől pedig igen. Igaza volt egy másik, általam nagyra tartott britnek: You can’t always get what you want…
Allways look at the bright side of life: a Bazi nagy film még ennél is szarabb volt.
Pont most készülök megnézni a Sunshine-t. Remélem kellemesen fogok csalódni. Eddig éppen Danny Boyle neve tartott vissza.
Annyian dícsérték azt az embert, aztán megnéztem a 28 nappal későbbet. Azt gondoltam, végre megint látok majd valami jó kis zombi filmet…, és hát… nekem elég uncsi volt…
merras:
Na, azért annyira nem rossz a Sunshine, hogy a Bazi nagy filmhez hasonlítgassuk. Az bosszantóan nézhetetlen, a Sunshine meg csak bosszantó.
Anno ez a két film követte egymást igen rövid időn belül sajtóvetítésen, úgyhogy hetekre moziundorom lett.
Nekem bejött a film, klasszikus SF vonalat követve indult, aztán a cikkben logikátlannak nevezett résznél átment egyfajta pszichothrillerbe, amikor is tényleg nem a logika határozza meg az ember cselekedeteit, hanem a különleges helyzet által életre hívott érzelmek, úgymint rettegés vagy bátorság, melyek egyike gyilkossághoz, másika akár önfeláldozáshoz is vezethet.
A film vége pedig briliáns, átmegy szubjektív érzékelésbe, és (amint azt leírtam más valahol), egyetlen pillanatot fél percnyi látomássá képes a legeslegvégén bővíteni…
Remek.
sheenard:
A végével kapcsolatban egyetértek, az tényleg király lett (ezt le is írtam, az egész filmben ez tetszett a legjobban). A logikátlanná válás nemcsak azután jelenik meg, hogy “jövevény” érkezik az Icarus II-re, hanem már jóval előbb. Soha nem úgy cselekednek, hogy kijöjjenek a slamasztikából, hanem különféle balfaszabbnál balfaszabb megoldásokkal sokkal nagyobb bajba sodorják magukat.
(Már alapvetően azzal sem értettem egyet, hogy mi a fenéért jó, hogy letérjenek az előre kijelölt pályáról, a meghibásodás előtt semmi sem indokolja (pusztán egy szubjektív döntés), csak hát valami bonyodalom kellett a filmbe, és az írók ezt választották̷
Ízlések és pofonok, ugye.
Tényleg nincs két egyforma ember, ahogy elnézem mindannyian valami mást emeltek ki az egészből, mint jót és/vagy rosszat. Nekem nagyon tetszett, végre egy film, ahol ugyan banális az alapsztori, de legalább nem is azon van a hangsúly, hanem a karaktereken, az emberi pszichológián és lélektanon. És a pszichomókust nagyon eltalálták, a legjobb mondatot is ő kapta szerintem a filmben. Szóval nem volt ez a film rossz egyáltalán, csak nem úgy kell leülni megnézni, mint egy Armageddont pl.
“Searle: Kaneda, what can you see?”
zamorano:
Szerintem ez egy igen jó film volt, az Ember gyermekével együtt az utóbbi évek legjobb scifijei
Persze, volt benne hiba és marhaság bőven, és most nem is azt kérem számon, hogy megint van gravitáció az űrben, vagy hogy mi a fráaszért forgott az antenna a hajón, azon túl, hogy legyen egy jelenet, amikor kilóghat a pajzs mögül. Én már feladtam a reményt, hogy hibátlan scifi filmet készítsen valaki.
Viszont szerintem a film lényege a karakterkapcsolatokon, az eltérő jellemeken és a szereplőkre nehezedő iszonyatos stresszen alapult, azon, hogy a különböző karakterek hogyan reagáltak minderre. Én megemlíteném Dr. Searle karakterét is, egy sor zseniális jelenet kapcsolódik hozzá.
Pinbacker kapitány pszichothrillerjellegű felbukkanása nekem csak addig a pillanatig volt zavaró, amíg ki nem derültek az indokai. Na, az szerintem zseniális, teljesen hihetővé tette az egész csávót és a Napközelben bekattanó őrülettel keveredő Istenhitét.
És igen, a vége brilliáns. Igaz, olvastam olyan kommentet is, “hogy micsoda hülyeség, fél percig ott van a csávó a Naptól fél méterre, és semmi baja nem lesz a hőtől”.:-)))
Sejtettem, hogy a Napfényre te is kibújsz a csigaházadból. Még sezlony hiányzik egy pozitív megszólalással.
Én meg nem tudom mi ez a moderációs őrület már megint, néha saját magamhoz se tudok hozzászólni…
“Searle: Kaneda, what can you see?”
V�gre egy t�ma, ami megmozgatja a n�pet.
Hackett:
Pinbacker őr�lete szvsz el�gg� klis�s, ezerszer l�ttunk/olvastunk m�r ilyet, nem hogy zseni�lisnak, m�g j�nak sem tartom. Sz�nd�kosan nem t�rtem az olyan “apr�s�gokra”, mint, amiket te eml�tett�l, forg� antenna, grav, stb, ezeken m�r meg sem lepődik az ember, de igazs�g szerint nekem nem voltak annyira zavar�ak. Dr. Searle-t �n is szerettem, nekem is az tetszett, ami Sayednak, de az isten itt Chris Evans.
Megpr�b�ltam l�lektani dr�mak�nt n�zni a filmet, de ahhoz sem el�g erős (r�ad�sul s�nt�tanak az ind�t�kok is), legal�bbis nekem. Volt egy csom� lehetős�g, amiket sajnos elszalasztott a film, ez az, ami a legjobban b�nt az eg�szben. :-((
A v�g�vel kapcsolatban egyet�rt�nk, az t�nyleg brilli�ns.
Chris Evansban egyetértek, a Fantastic Four óta nagy kedvencem (azt a filmet - mármint az elsőt ő vitte el a hátán. a másodikat már ő sem tudta.)
Pinbackernek szerintem nem az őrületén van a lényeg, ilyet valóban láttunk már, hanem az indokain, ami viszont teljesen hihetővé teszi az őrületét, és talán kevéssé őrületté. Ugyanis ő azt mondja, hogy nincs jogunk beleavatkozni abba, amit Isten akar. És ez az apró gondolat szerintem egy baromi jó hátteret ad Pinbackernek, illetve annak, hogy ki hogyan gondolkodik egy ilyen helyzetben.
Hackett:
Én erre is értettem az őrületet.
Itt valszeg világnézeti különbség van kettőnk között. 
Ja, bocsi, hogyy ilyen lett a komment, előnézetben még jó volt.
Nem tdom, hogy mi történhetett…
Searle, sztem ő volt a legjobb a filmben.
Nem tudom, Pinbacker terén nem értünk egyet, ez a gondolat, hogy nincs jogunk beleavatkozni isten terveibe jó, jó, de nem magyaráz meg semmit. Az űrtébolyosdi ebben a formában és ezzel a gondolattal nem nagyon passzolt a Sunshine világához szerintem és nekem ez volt az, ami nem tetszett a filmben. Még ha azt elemezgették volna istennel kapcsolatban, hogy vajon valaha a büdös életben fel fogjuk-e tudni fogni, hogy mik a motivációi és mit is akar velünk, mint bábjaival, az találóbb lett volna. Szerintem. De Pinbackert leszámítva a képekért, pár mondatért és a szereplőgárda miatt már önmagában is megéri, hogy megnézzék. Legalább egyszer.
Isten olyan, mint egy sci-fi író