Tegnap volt szerencsém megtekinteni a címben jelzett sorozat eddigi epizódjait, és rögtön elhatároztam, hogy írok róla. Úgy gondoltam egyetlen egy bejegyzésben elintézem az egészet, ám hamar beláttam, hogy jóval komplikáltabb a helyzet, mintsem, hogy el lehessen intézni egy általános bemutatóval, így epizódonként fogom bemutatni ezt az alkotást, remélhetőleg spoiler-mentesen.
Az áttétes rákos pszichiáternő egy Korsakoff-szindrómában szenvedő férfivel vesződik, akinek az emlékezete leragadt 2007-nél és képtelen negyven percnél hosszabban emlékezni, mi történt vele, mindig visszatér a tudata egy 2007-es tavaszi napra. Ugyanazt a mesét fújja minden áldott nap, ám a pszichiáter megvan győződve, hogy a férfi (Mr. Havelmann) hazudik. A nő az eset teljes megszállottja lesz, és a végén drasztikus eszközökhöz nyúl, hogy kiderüljön, mi az igazság…
Az epizód az emberi felelősséget, a felelősségre vonás alóli kibújást vizsgálja egy történet segítségével. Ahogy telnek a percek az epizódból, úgy fogalmazódnak meg a kérdések a nézőben: mi ez az egész? Hol van a rendelő? Miért ilyen megszállott a doktornő? Ki is tulajdonképpen ez az ember? Az utolsó negyed óra gyilkos tempót diktál, amely során a néző ugyanúgy kapkodja a fejét a tényektől, mint Mr. Havelmann, hogy aztán a végén az egyedüli hiteles színészi alakítás után kiderüljön a teljes igazság.
Nagyon érdekes a történet és az alapfelvetés, ám sajnos azt kell, hogy mondjam, inkább az érződött, hogyan csináljunk sci-fit nagyon alacsony költségvetésből… Az epizód nagy része a rendelőben játszódik, így a színészek tehetségén múlik az egész, ám sajnos egyedül a Mr. Havelmannt játszó Sam Waterston teljesítményét tudnám a kiemelni, a pszichiátert játszó Judy Davis alakítása meglehetősen halvány és mesterkélt volt. A forgatókönyv néhol suta és logikátlan, sokszor olyan érzésem volt, hogy bizonyos részek azért kerültek bele, mert valahogy ki kell tölteni azt a 40 percet.
Az epizód erőteljesen épít az aktuális amerikai politikára és arroganciájára, erős kritikát fogalmaz meg vele kapcsolatban (ezáltal a történet egy bizonyos ponttól kezdve meglehetősen kiszámítható, sőt az egészet ki lehet találni), ami nem is lenne baj, de ezt az epizódot inkább egy közepesen sikerült ellenpropagandának tartom a sci-fi besorolás helyett. Masters Of Science Fiction? Az azért nem…
0 Hozzászólás - “Masters of Science Ficton 1×01 - Clean Escape”